A szél, amely a víz felett fúj, szétszórja azt, s habbá és párává oldja fel. Ez azt a gondolatot rejti magában, hogy ha az életenergiák megrekednek az emberben (ami az alsó összetevő jel tulajdonsága értelmében veszélyt jelent), akkor azok a szelídség révén ismét megnyithatók és feloldhatók.
FELOLDÁS. Siker. A király templomához közeledik. Előmozdító ez átkelni a nagy vízen. Előmozdító az állhatatosság.
A jel szövege hasonlóságokat mutat a Cuj, az
"ÖSSZEGYŰLÉS" (45. sz.) jelével. Utóbbiban az elkülönült elemek összegyűléséről volt szó, mint ahogyan a föld felszínén a víz összegyűlik a tengerekben. Itt viszont az elkülönülést okozó önközpontúság széttöréséről és feloldásáról van szó. A "FELOLDÁS" jele mutatja mintegy az utat, amely elvezet az összegyűléshez. Ez magyarázza a hasonlóságokat a két szövegben. Az embereket elválasztó önközpontúság legyőzéséhez vallási erőre van szükség. Az uralkodók a nagy áldozati szertartások és istentiszteletek közös ünnepét használták eszközként arra, hogy a szent zenén és a szertartás pompáján keresztül, az együttes érzések áradásában ráébresszék a szíveket valamennyi lény közös eredetére. Ezen keresztül győzték le az elkülönülést, s oldották fel a bemerevedéseket. E szertartások egyszersmind a család és az állam kölcsönös összefüggését és társadalmi tagoltságát is kifejezésre juttatták. Egy másik ilyen eszköz volt a nagy, közös vállalkozásokon történő együttműködés, amelyek valamilyen nagy célt állítottak az emberek elé, s a közös cél irányába történő törekvés feloldotta mindazt, ami szétválasztotta őket, hasonlóan a súlyos viharba került hajóhoz, ahol valamennyi jelenlévőnek csatlakoznia kell a közös erőfeszítéshez.
Az önzés páncéljának ilyesfajta feloldására azonban csak az képes, aki saját maga mentes mindenféle önző mellékgondolattól, s aki minden körülmények között igazságos és állhatatos marad.
Szél szalad a víz fölött: ez a FELOLDÁS képe. Így a régi királyok áldoztak az Úrnak, és templomokat emeltek.
Ősszel és télen a víz elkezd megmerevedni, s jéggé keményedik. Amikor megérkeznek a tavasz enyhe léghullámai, a merevség feloldódik, s a jégtáblákká elkülönült elemek ismét egyesülnek. Ugyanígy van ez a nép lelkületével is. A keménység és önzés megmerevíti a szívet, mely e merevségében mindenki mástól elkülönül. Az önzés és a kapzsiság elszigetelik egymástól az embereket. Ezért szükséges, hogy valamilyen vallásos érzület meg tudja ragadni az emberek szívét. Fel kell, hogy oldódjanak az örökkévalóság előtti, félelemmel vegyes szent áhitatban, meg kell, hogy rázkódtassa őket valamennyi lény közös teremtőjének a sejtelme, hogy aztán a közösségérzet hatalma egyesíthesse őket az istenség imádásának szent ünnepén.
Segítséget hoz egy ló erejével.
Itt arról van szó, hogy az elkülönülés legyőzéséhez már a kezdet kezdetén meg kell tenni a lépéseket, még mielőtt az teljesen végbement volna: a felhőket már azt megelőzően szét kell oszlatni, hogy kitört volna a vihar és az eső. Ilyen időszakokban, amikor titokban elkezd működni az elkülönülő lelkület, s ennek következtében egyre gyakoribbak a kölcsönös félreértések, az embernek azonnal és erőteljesen kell cselekednie, hogy feloldja e félreértéseket és a kölcsönös bizalmatlanságot.
A feloldás támaszához szalad. Eloszlik a bánkódás.
Ha az ember felfedezi magában a többiektől való elidegenedés, az embergyűlölet és a kedvetlenség csíráit, azonnal hozzá kell fognia e megrekedés feloldásához. Belsőleg rá kell magát szánnia, hogy támaszához siessen. Ami, vagy aki az emberek számára támaszul szolgál, az sohasem alapulhat a gyűlöleten, hanem csupán az emberek mértéktartó és igazságos, jóakarattal párosuló megítélésén. Ha az ember eléri, hogy ismét felszabadult módon tudjon tekinteni az emberiségre, s sikerül feloldania kesernyés rosszkedvét, akkor eltűnik minden ok a bánkódásra.
Feloldja az énjét. Semmi megbánás.
Az embernek adott körülmények között olyan nehéz feladat juthat osztályrészül, hogy önmagára többé már nem is tud gondolni. Az embernek teljesen félre kell tennie a saját személyét, és szét kell szórnia mindent, amit az én önmagát elválasztandó maga köré gyűjtött. Csak egy ilyen nagy lemondás nyomán tehet szert az ember arra az erőre, ami a nagy dolgok teljesítéséhez szükséges. Erre az attitűdre az ember azáltal tehet szert, hogy célját valami önmagán kívül lévő, nagy ügybe helyezi.
Eloldja magát a csapatától. Magasztos üdv! Csak a felbomlás nyomán lehetséges az összegyűlés. Ez az, amire a közönséges emberek nem gondolnak.
Ha az ember olyan feladaton dolgozik, ami a nagy egészet érinti, akkor félre kell tennie a magánéletét. S csak ha a pártérdekek fölött áll, lehet képes meghatározó teljesítményre. A távolit csak az nyerheti el, akiben megvan a bátorság ahhoz, hogy lemondjon a közeliről. Ahhoz azonban, hogy e szempontot meg tudjuk érteni, olyan szélesebb áttekintéssel kell rendelkeznünk az élet összefüggéseiről, ami csak a rendkívüli emberek sajátja.
Hangos szólítása oly feloldó, mint az izzadás. Feloldás! A király makulátlanul időzik.
Az általános feloldódás és szétválás időszakában valamely nagy eszme áll a gyógyulás megszervezésének középpontjában. Ahogy egy betegség a feloldó verejtékezésben éri el krízisét, ugyanúgy az általános pangás időszakában is valamilyen nagy, a tömegre befolyást gyakorló eszme lehet igazán felszabadító. Ez adhat az embereknek valamit, ami köré odagyűlhetnek, s egy olyan uralkodó egyéniséget, aki képes eloszlatni a félreértéseket.
Feloldja a vérét. A távozás, távoltartás, kikerülés makulátlan.
A vér feloldása azt jelenti, hogy feloldani mindazt, ami vért és sebesülést okozhatna, vagyis elkerülni a veszélyt. Itt azonban a szöveg nem azt akarja mondani, hogy az ember saját maga számára kerülje a nehézségeket, hanem hogy az övéit mentse meg ezektől - segítsen nekik távozni, mielőtt még a veszély megérkezne, magukat távoltartani, ha a veszély már kézzelfogható, s megtalálni a kiutat az esetleg már bekövetkezett veszélyből. Ilyen módon jár el az ember helyesen.