42. A gyarapodás (益, JI)

Ha az ember felülről nagy támogatást tapasztal, akkor az erőnövekedést, amire így szert tesz, arra kell használnia, hogy valami nagy dolgot hajtson végre, olyasmit, amihez önmagában esetleg nem lett volna meg sem az ereje, sem a felelősségvállalási készsége. Az önzéstől való mentesség nagy üdvöt eredményez, s ha valaki nagy üdvöt tud létrehozni, akkor nem érheti semmi gáncs.

A valódi gyarapodás azáltal jön, hogy az ember megteremti önmagában ennek feltételeit: a jó iránti befogadókészséget és szeretetet. Ha ez megvan, akkor az, amire törekszünk, magától, szinte egy természeti törvény szükségszerűségével előáll. Ahol a gyarapodás ennyire összhangban van a legmagasabb világtörvénnyel, ott még a véletlenek esetleges összjátéka sem képes azt megakadályozni. Minden kizárólag azon múlik, hogy az embert a váratlan szerencse ne tegye könnyelművé, hanem belső erővel és állhatatossággal fogadja azt. Akkor az illető jelentőségre tesz szert Isten és ember előtt, s tehet valamit a világ javára.

Az áldás és gazdagodás időszakának a hatása annyira erőteljes, hogy még az esetleges vészterhes események is azok javát kell, hogy szolgálják, akiket ez érint. Az illetők megszabadulnak a hibáiktól, s azáltal, hogy az igazságnak megfelelően cselekszenek, olyan belső tekintélyre tesznek szert, aminek révén ugyanolyan befolyást képesek gyakorolni, mintha írás és pecsét igazolná őket.

Fontos, hogy legyenek olyan emberek, akik közvetítenek a vezetők és a vezetettek között. Ezeknek önzetlen személyiségeknek kell lenniük, különösen a gyarapodás időszakában, ahol a nyereségnek a vezetőtől a néphez kell eljutnia. Az áldásból semmit sem szabad önző módon visszatartani, hanem annak valóban azok javát kell szolgálnia, akiknek szánva lett.

Az ilyen közvetítő egyéniség, aki még magára a vezetőre is kedvező hatást gyakorol, különösen olyan időszakokban játszik fontos szerepet, amikor valamilyen nagy, a jövőt meghatározó módon befolyásoló vállalkozásról van szó, amihez valamennyi érintett belső egyetértése szükséges.

A valódi jóság nem számolgat és nem firtatja azt, hogy vajon méltó-e rá az illető, vagy hogy mi lesz a hála, hanem mintegy belső szükségszerűségként működik. Az ilyen őszintén jóságos szív el is nyeri jutalmát, amennyiben elismerést arat, s áldásos befolyását akadálytalanul kiterjesztheti.

A helyzet értelme az, hogy a fölül lévőnek lemondása révén gyarapítania kellene az alsót. Ha valaki elmulasztja ezt a kötelességét, és senkinek sincs hasznára, akkor önmagát is megfosztja mások támogató befolyásától, s rövidesen azt veszi észre, hogy teljesen elszigetelődött. Támadásoknak is kiteszi magát ezáltal. Egy olyan hozzáállás, amely nincs tartós összhangban az idő követelményeivel, szükségképpen bajt hoz magával.

Konfuciusz a következőket mondja erről a vonalról: "A nemes ember nyugalomba hozza a személyét, mielőtt megmozdulna; összeszedi a gondolatait, mielőtt megszólalna; szilárd kapcsolatokat alakít ki, mielőtt kérne valamit. Amennyiben a nemes ember e három dolgot rendben tartja, teljes biztonságban érezheti magát. Ha azonban valaki hirtelen a mozgásában, azzal a többiek nem szívesen kezdenek. Ha valaki izgága a szavaiban, akkor azok nem találnak visszhangra az embereknél. Ha valaki kapcsolati előzmények nélkül követel valamit, akkor az ilyennek az emberek semmit sem adnak. Ha pedig senki sincs velünk, akkor jönnek azok, akik az ártalmunkra vannak."