47. A szorultság (A kimerülés) (困, KUN)

Ha szorult helyzetbe kerülünk, akkor az a legfontosabb, hogy erősek maradjunk, s belül úrrá legyünk a vészhelyzeten. Aki gyengének bizonyul, azon erőt vesz a szorultság. Megül a csupasz fa alatt ahelyett, hogy továbblépne, s egyre mélyebbre merül a homályba és a búskomorságba. Ennek következtében helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Ez a hozzáállás egyfajta belső vakság következménye, amelyen mindenképpen felül kell kerekednie.

Itt belső szorongatottság lesz urrá az emberen. Külsőleg minden jól megy: van mit enni és inni. Azonban az embert kimeríti az élet monoton hétköznapisága, amelyből nem látszik semmilyen kiút. Azonban föntről segítség érkezik. Egy herceg keres maga mellé derék segítőtársakat - a régi Kínában a hercegek hordtak skarlátvörös térdkötést. Azonban még különféle akadályokat kell legyőzni. Ezért fontos, hogy az ima és áldozat erejével elhárítsuk e láthatatlan akadályokat. A nem kellően előkészített kitörés rosszra vezetne, még akkor is, ha erkölcsi szempontból nem feltétlenül helytelen. Az embernek belsőtürelemmel kell urrá lennie a kedvezőtlen helyzeten.

Itt egy olyan emberről van szó, aki a szorultság idején nyugtalan és határozatlan. Először megpróbál előretörni, majd elakad az akadályokban, amelyek egyébként csak abban az esetben jelentenek szorongattatást, ha az ember meggondolatlan módon közelít hozzájuk. Fejjel megy a falnak, s aztán szorongatva érzi magát a fal miatt. Ezenkívül olyan dolgokra támaszkodik, amelyeknek önmagukban nincs semmi tartásuk, s amelyek meglehetősen kétes értékűek azok számára, akik rájuk támaszkodnak. Végül határozatlanul megfordul és visszatér a házába, ahol azonban csak újabb csalódás várja, mert nincs már ott az asszonya.

Konfuciusz a következőket mondja erről: "Ha valaki hagyja magát olyasmitől szorongatni, ami nem is kellene, hogy szorongassa, akkor annak a nevét bizonyosan szégyen árnyékolja be. Ha olyan dolgokra próbál támaszkodni, amelyekre nem lehet támaszkodni, akkor az élete bizonyosan veszélybe kerül. Aki egyszerre van szégyenben és veszélyben, annak ütött a halálos órája; hogyan is láthatná akkor már az asszonyát!"

Egy jómódú személy látja az alul lévők ínségét, és szívesen segítene is. Ám ahelyett, hogy gyorsan és határozottan munkához látna ott, ahol erre szükség van, óvatosan és tétovázva fog a dologhoz. Ennek következtében azután akadályokba ütközik. Nagyhatalmú és gazdag ismerősök a saját köreikbe vonják őt. Azt kell tennie, amit ők tesznek, s nem tudja magát kivonni a befolyásuk alól. Ezért nagy zavarban találja magát. Szorultsága azonban csak átmeneti. Természetének eredendő ereje képes közömbösíteni az elkövetett hibát, s célját előbb-utóbb eléri.

Valakit, aki a szívén viseli az emberek jóllétét, felülről is és alulról is szorongatnak (ezt jelenti a levágott orr és láb). Azok részéről sem kap semmi segítséget, akiknek pedig a kötelességük volna közreműködni a vészhelyzet enyhítésében (a miniszterek viselete volt a bíbor térdkötés). A dolgok azonban fokozatosan mégis jobbra fordulnak. Addig is a belső erők összeszedésével Istenhez kell fohászkodni, imádkozva és áldozatot mutatva be a köz javáért.

Az embert olyan béklyók tartják fogva, amelyeket könnyen leszaggathat magáról. A szorultság a végéhez közeledik. Az ember azonban még tétova. Még mindig a korábbi állapot befolyása alatt áll, s azt gondolja, hogy megbánná, ha megmozdulna. Amint eljut azonban a felismerésig, hogy meg kell változtatnia e lelki attitűdöt, s azt erős elszántsággal váltja fel, sikerülni fog urrá lennie szorultságán.