A jelet alkotó két ősjel közül a fölső Li, a láng, amely fölfelé lobog, az alsó pedig. Tuj, a tó, amely lefelé szivárog. E kétféle mozgás egymással ellentétes. Ezenkívül Li a második, Tuj pedig a legfiatalabb leány. Noha ugyanabban a házban laknak, más-más férfihoz tartoznak, s ezért akaratuk sem egységes, hanem ellentétes irányba mutat.
Az ELLENTÉT. Kis dolgokban üdv.
Ha az emberek ellentétben és egymástól elidegenedve élnek, akkor ott komolyabb vállalkozást nem lehet végrehajtani: az egyes egyének szempontjai túlságosan távol kerültek egymástól. Különösen gorombán nem szabad az embernek ilyenkor eljárnia, mert ezzel csak még jobban kiélezné az ellentéteket. Ehelyett jobb a kis dolgokban való, fokozatos munkálkodásra korlátozódni. Itt még sikerre is számíthatunk, mert az ellentétek nem olyan súlyosak, hogy minden együttműködést kizárnának.
Az ellentét legtöbbször akadálynak látszik, pedig mint az átfogó egészen belüli poláris feszültségnek, ennek is megvan a maga jó oldala és fontos feladata.
Az ég és föld, szellem és természet, férfi és nő közötti ellentétek kiegyenlítődésükön keresztül járulnak hozzá az élet teremtéséhez és szaporításához. A dolgok látható világában az ellentétek teszik lehetővé a jellegek megkülönböztetését, ami rendezettséget visz a világba.
Fölül a tűz, alul a tó: ez az ELLENTÉT képe. Így a nemes ember minden együttesben megőrzi a saját egyéniségét.
Ahogy a két elem, a tűz és a víz még akkor sem keverednek össze, ha együtt vannak, hanem mindkettő megtartja a saját természetét, ugyanúgy a kulturált ember sem engedi magát soha hasonulnia más természetű emberekhez, még akkor sem, ha közös érdekek, vagy kapcsolat fűzi azokhoz, hanem mindig, minden együttességben megőrzi sajátszerűségét.
Vége a bánkódásnak. Ha elveszíted a lovadat, ne szaladj utána. Visszajön az ismét magától. Ha gonosz embereket látsz, óvakodj a hibáktól.
Az ellentét időszakában is lehet úgy viselkedni, hogy az ember mentes maradjon a hibáktól, s akkor eloszlik a bánkódás. Amikor ellentétek kezdenek kialakulni, nem szabad erőltetni az egységet; ezzel ugyanis pontosan az ellenkezőjét érnénk el, hasonlóan ahhoz, mint ahogy a ló is állandóan továbbszalad, ha az ember megpróbál utána futni. Hiszen a saját lovunk az: nyugodtan hagyhatjuk szaladgálni, úgyis visszajön magától. Ugyanígy magától vissza fog térni az az ember is, aki valójában hozzánk tartozik, s pillanatnyilag csupán valami félreértés miatt távolodott el tőlünk, ha nyugodtan ráhagyjuk, hogy csináljon, amit akar. Másfelől viszont elővigyázatosnak kell lennünk, ha - ugyancsak félreértés következtében - gonosz emberek erőltetik ránk magukat, akikhez valójában nincs közünk. Ilyenkor nagyon fontos, nehogy hibázzunk: nem lehet őket erőszakkal eltávolítani, mert ez nyílt ellenségeskedést szítana, hanem egyszerűen el kell viselni őket, s akkor idővel maguktól visszahúzódnak.
Az ember egy szűk átjáróban találkozik az urával. Makulátlanság.
Félreértések következtében nincs lehetőség arra, hogy a természetük szerint összetartozó emberek teljesen korrekt módon összejöjjenek. Ilyen esetben azonban az informális körülmények közötti, alkalmi találkozás is megteszi, feltéve, hogy megvan a belső összetartozás.
Úgy látjuk, mintha a kocsit hátulról rángatnák, megállítják az ökröket, az embernek haja, s orra levágva. Nem jó kezdet, de jó a vége.
Olykor úgy néz ki, mintha minden összeesküdött volna ellenünk: úgy érezzük, hogy visszafognak és akadályoznak bennünket az előrelépésben, csúffá tesznek és bántanak bennünket (a haj és az orr levágása súlyos, megalázó büntetés volt). Az embernek azonban ilyenkor sem szabad tévedésbe esnie, hanem az ellentétek ellenére ki kell tartania annál a személynél, akiről tudja, hogy összetartoznak. Akkor a rossz kezdet ellenére is a végén minden jóra fordul.
Az ellentétek miatt magára maradva találkozik az ember egy vele egyivásúval, akihez hűséggel csatlakozhat. A veszély ellenére makulátlanság.
Ha az ember egy közösségben él, amelytől valamilyen belső ellentét elválasztja, akkor magára marad. Ha azonban ebben a helyzetben találkozik egy olyan személlyel, akivel alapvetően, lénye egész természete szerint összetartozik, s akit megajándékozhat teljes bizalmával, akkor könnyen legyőzi az elszigetelődéssel járó összes veszélyeket. Akarata sikert arat, s mentes marad a hibáktól.
Eloszlik a bánat. A társunk keresztülharapja magát a burkon. Ha az ember odamegy hozzá, hogyan volna ez hiba?
Találunk egy hű embert, akit az általános elidegenedés közepette először félreismerünk. Ő azonban áttöri magát a burkon, ami elválasztja tőlünk. Ilyenkor az, akinek e társ feltárja a valódi lényét, köteles az illető elébe menni és vele együttműködni.
Az ellentétek miatt magára maradva olyannak látja az ember a társát, mint egy piszkos disznót, mint egy szekér ördögöt. Először megfeszíti az íját utána, azután az íjat félreteszi. Nem haramia ő, udvarolni akar a kellő időben. Ahogy odamegy, eső esik, s aztán üdv fakad.
Itt a félreértések nyomán bekövetkező magunkra maradásért nem a külső viszonyok, hanem a belső állapotok a felelősek. Az ember félreismeri legjobb barátait, tisztátalannak látja őket, mint egy piszkos disznót, s veszélyesnek, mint egy szekér ördögöt. Védekező állásba helyezkedik. Végül azonban felismeri a saját tévedését, félreteszi az íjat és rájön, hogy a másik a legjobb szándékkal közeledett, szoros kapcsolatra törekedve. Ezzel feloldódik a feszültség. Az egyesülés feloldja az ellentéteket, mint ahogy az eső levezeti a zivatar előtti fülledt hőséget. Minden jóra fordul, az ellentét ugyanis, amikor eléri legmagasabb pontját, átfordul éppen az ellenkezőjére.