Jung: Richard Wilhelm emlékére

E beszéd 1930. május 10-én hangzott el Münchenben a március elsején elhunyt RICHARD WILHELM emlékére tartott ünnepségen C.G. Jung előadásában.

Hölgyeim és Uraim!

Nem könnyű feladat RICHARD WILHELM-ről es munkásságáról beszélni, hiszen útjaink a messzi távolból indulva üstökösként keresztezték egymást. Önök már jól ismerték WILHELM-et, amikor én megismertem őt, életműve pedig oly hatalmas terjedelmű, hogy én soha meg nem mértem. Azt a Kínát sem láttam soha, amely őt először megformálta, később pedig tartósan eltöl­tötte, és ama nyelvben sem vagyok jártas, amely a kínai Kelet szellemének élő megnyilvánítója. Idegenként állok az előtt a hatalmas tudás és tapasztalat előtt, melynek összegyűjtésében WILHELM tudománya mestereként részt vál­lalt. Ő, a sinológus és én, az orvos valószínűleg sohasem érintettük volna meg egymást, ha mindketten szakemberek maradtunk volna. Azonban az emberi világban találkoztunk, abban a világban, amely az akadémikus határcöveke­ken túl kezdődik. Ott volt a mi érintkezési pontunk, es életem egyik legjelen­tősebb eseményeként ott ért el engem az a szikra, mely mindörökre lámpást gyújtott bennem. Ezen élményeim okán beszélhetek WILHELM-ről és mun­kásságáról, hálás köszönetet mondva e szellemnek, aki — a Kelet és Nyugat között hidat építve — elhozta a naplemente országainak egy, talán már letű­nőben lévő ezeréves kultúra értékes örökségét.

WILHELM nagymester volt, a mesterség e fokozatát csak a szakterületük fölé szárnyalók nyerhetik el, s tudománya emberi mivolta megnyilvánulási for­májává lett — illetve nem lett, már a kezdetektől fogva az volt, és az is maradt mindörökre. Mert különben hogyan is tudta volna annyira eltávolítani magát az európaiak, sőt a misszionáriusok szűk horizontjától, hogy miközben még alig ismerte a kínai lélek titkait, mégis megsejtette bennük a számunkra rej­tett kincset, és e drágagyöngyök érdekében feláldozta európai előítéleteit. Csak a mindent magába ölelő emberiesség, az emberszívnek az Egész iránt áhítozó nagysága tehette őt képessé arra, hogy feltétel nélkül megnyíljon egy teljességgel ismeretlen szellem számára, és lelke sokoldalú adottságait és képességeit hagyja ettől megtermékenyülni. Minden keresztény ellenérzéstől és minden európai felfuvalkodottságtól mentes értő odaadása már önmagában is a ritka nagy szellem tanúbizonysága, hiszen az átlagos szellem belevész saját gyökere­inek elvakult kitépésébe, vagy a legalább annyira értetlen, mint elbizakodott gáncsoskodásba. Az idegen kultúrának csak felszíneit és külsőségek tapogató ember soha nem ehet az idegen kultúra kenyeréből és nem ihat borából, soha nem lehet osztályrésze a communio spiritus, az a legbensőbb transzfúzió és át­itatódás, mely megtermékenyít, s előkészíti, hirdeti az Új világrajövetelét.

A szaktudás általában pusztán férfiúi szellem, intellektus, akinek számára a megtermékenyülés idegen és természetellenes folyamat, és ezért az ilyen ember különösen alkalmatlan szerszám az idegen szellem újraszülésére. A na­gyobb formátumú szellemek azonban magukban hordják a nőiség jegyeit is, ölük megfoganja, kihordja és világra szüli a magot, azt ismert formába terem­ti és beleszelídíti az idegenséget. WILHELM számára teljes mértékben meg­adatott a szellemi anyaság ritka karizmája. Ennek köszönhetően hallatlan mértékben ráérzett a keleti szellemre, és semmihez nem fogható fordításokat készített.

Úgy vélem, legnagyobb teljesítménye a Ji Csing fordítása és magyarázata volt. Mielőtt megismertem volna WILHELM fordítását, már évek óta tanulmá­nyoztam LEGGE elégtelen fordítását, és ezért volt alkalmam érzékelni a két mű közötti rendkívüli különbséget. WILHELM-nek sikerült e régi művet — amely­ben nemcsak sok sinológus, de maguk a mai kínaiak sem igen látnak egyebet, mint abszurd varázsmondókák gyűjteményét — új és eleven alakba önteni. E mű nem egyéb, mint a kínai kultúra spiritusa; évezredek óta dolgoztak raj­ta és gyarapították Kína legjobb szellemei. Noha keletkezésének kora a mon­dákba vész, soha meg nem öregedett, el nem avult, ma is éppen úgy hat és működik, legalábbis azok számára, akik értik értelmét. WILHELM teremtő szellemének köszönhetjük, hogy most mi is e kiváltságosok közé tartozunk. Ő hozta hozzánk közel e művet, nemcsak gondos fordítói munkájával, hanem személyes tapasztalatain keresztül is, egyfelől mint az egyik ősi iskolához tar­tozó kínai mester tanítványa, másfelől mint a kínai jóga pszichológiájának beavatottja, akinek a Ji Csing alkalmazása folyvást megújuló élményt adott.

E gazdag adományával azonban WILHELM akkora feladatot rótt ránk, amelynek nagyságát talán már sejtjük, de teljes egészében még biztos képte­lenek vagyunk átlátni. Akinek — mint nekem is — megadatott a szerencse, hogy WILHELM-mel szellemi párbeszédet folytatva megtapasztalhassa a Ji Csing látnoki erejét, annak az idők során nyilvánvalóvá válik, hogy itt olyan arkhimédeszi pontról van szó, amelyről egész nyugati szellemiségünk kifor­dítható a sarkaiból. Bizonyára az sem kis érdem, hogy ha valaki oly részletes és színgazdag festményt fest egy idegen kultúráról, mint WILHELM tette, de ez még keveset jelent ahhoz a tényhez képest, hogy a mester mindezeken túl belénk oltotta a kínai szellem eleven magját, mely alkalmas világképünk tel­jes megváltoztatására. Nem maradhatunk a keleti szellem puszta csodálói vagy csupán kritikus szemlélői, hanem résztvevői leszünk annak, ha sikerül a Ji Csing élő valóságát megtapasztalnunk.

A Ji Csing gyakorlásának alapjául szolgáló funkció — ha szabad így kifejez­nem magam — ugyanis minden bizonnyal szöges ellentétben áll a mi nyugati tudományos-oksági világnézetünkkel. Más szavakkal szólva, felettébb tudo­mánytalan, egyenesen tilos, és ebből fakadóan tudományos ítéletünk számá­ra távoli és érthetetlen.

Néhány évvel ezelőtt azt kérdezte tőlem a British Anthropological Society akkori elnöke, mivel magyarázom azt, hogy egy szellemileg olyan magas fo­kon álló nép, mint a kínai, nem hozott létre tudományt. Azt válaszoltam, hogy ez minden bizonnyal csak optikai csalódás, hiszen van a kínaiaknak „tu­dományuk", amelynek alapműve éppenséggel a Ji Csing, azonban e tudo­mánynak az elve — éppen úgy, mint sok más kínai dolog — meglehetősen kü­lönbözik a mi tudományfelfogásunktól.

A Ji Csing tudománya ugyanis nem az oksági elven nyugszik, hanem — mi­vel minálunk nem fordul elő — egy eddig még nevet nem kapott princípiu­mon, melyet én kísérletképpen a szinkronicitás elvének mondanék. A tudatta­lan folyamatok pszichológiájával való foglalkozás már évekkel ezelőtt arra kényszerített, hogy valamiféle egyéb magyarázó elv után nézzek, ugyanis az oksági elv elégtelennek tűnt a tudattalan pszichológia bizonyos figyelemre méltó jelenségeinek magyarázatához. Legelőször arra jöttem rá, hogy léteznek olyan, pszichológiai párhuzamban álló jelenségek, melyek semmiképpen nem állíthatók egymással oksági kapcsolatba: a történések összefüggésének a hát­terében valami egyéb dolognak kell állni. Ez az összefüggés számomra a vi­szonylagos egyidejűség jelentős tényében látszott testet ölteni, innen ered a „szinkronisztikus" kifejezés. Úgy tűnik ugyanis, hogy az idő nemcsak abszt­raktum, hanem sokkal inkább valamilyen konkrét folyamatosság, amely olyan minőségeket, illetve alapfeltételeket foglal magában, amelyek külön­böző helyeken, viszonylagos egyidejűségben, és az oksági elvvel nem magya­rázható párhuzamossággal nyilvánulnak meg, például az azonos gondolatok, szimbólumok vagy lelkiállapotok egyidejű megjelenésének formájában. Má­sik példaként említhetjük a kínai és az európai stíluskorszakok egymással ok­sági kapcsolatba nem vonható egyidejűségét, melyet WILHELM is kiemelt. Óriási szinkronizmusra lehetne példa az asztrológia, ha általános érvényű és biztos eredményeket hozna. Mindazonáltal legalább néhány olyan, elégsége­sen bizonyított és alapos statisztikával alátámasztott tény létezik, miszerint az asztrológiai kérdésfeltevés méltó a filozófiai vizsgálatra. (A kérdésfeltevés pszichológiai méltathatósága semmi kétséget nem támaszt, hiszen a régi időkben az asztrológia szolgált az összes pszichológiai ismeret foglalatául.)

Az asztrológia viszonylagos érvényességét bizonyítja, hogy valóban meg­van a lehetőség arra, hogy a születési időpont alapján elégséges módon re­konstruáltassék a karakter. Mivel a nativitas semmiképpen sem a valódi aszt­ronómiai csillagálláson, hanem egy önkényes, tisztán fogalmi időrendszeren nyugszik — a tavaszi napéjegyenlőség pontja a precesszió következtében aszt­ronómiailag már régen eltolódott az Aries (Kos) 0°-tól —, ha valóban létezik igazi asztrológiai diagnózis, akkor az nem a csillagok hatásán alapul, hanem az általunk feltétezett időminőségeken, vagyis más szavakkal szólván, ami egy adott időpontban teremtődik, ama bizonyos időpillanat minőségeit hor­dozza magában.

Ez egyúttal a Ji Csing gyakorlatának alapképlete. Mint ismeretes, a pillanatot leképező hexagram megismeréséhez a cickafark szárával vagy a feldo­bott érmékkel való, pusztán a véletlenen nyugvó manipulációval lehet eljut­ni. A hosszú és rövid rovások éppen olyan mintázatot adnak ki, amilyen az időpillanat. A kérdés pusztán annyi: sikerült-e az öreg Wen királynak és Dzsu hercegének Krisztus születése előtt ezer évvel pontosan megfejtenie a rovások értelmét vagy sem? Ezt csak a tapasztalat döntheti el.

A Psychologischer Clubban a Ji Csingről tartott első zürichi előadásakor WILHELM kérésemre megmutatta aJi Csing gyakorlatát, és olyan jóslatot tett, amely kevesebb, mint két év alatt betű szerint és a lehető legnagyobb világos­sággal beigazolódott. E tényt sok egyéb párhuzamos tapasztalat alapján is be­igazolhatnánk. Azonban nem az volt a célom, hogy a Ji Csing által mondottak érvényességét objektív módon igazoljam, hanem elhalt barátom szellemében érvényesnek tételezvén azt, pusztán azért foglalkoztam e meglepő ténnyel, mert az időpillanat qualitas occultája a Ji Csing hexagramjában kifejeződvén ol­vashatóvá vált. Itt az asztrológia és a történések nem pusztán analógiás, hanem rokonlényegű összefüggést mutatnak. A születés a rovások mintázatának, a születés konstellációja a hexagramnak felel meg, a konstellációból fakadó asztrológiai értelmezés pedig a hexagramhoz hozzárendelt szöveg.

A szinkronisztikus elv alapján felépülő gondolkodásmód, amely a Ji Csing­ben teljesedik ki a legszebb módon, a kínai gondolkodás legtisztább kife­jeződése. Nálunk ez a gondolkodás HÉRAKLEITOSZ óta eltűnt a filozófia­történetből, és csak LEIBNIZ megjelenése hozta vissza távoli visszhangját. A köztes időszakban sem hunyt ki teljesen, hiszen tovább élt az asztrológiai spekulációk félhomályában, és mind a mai napig e fokon áll.

A "Ji Csing" olyasvalamit érint meg, ami fejlődni szeretne nálunk. Napjainkban az okkultizmus egyedülálló reneszánszát éli, majdnem elsötétíti a nyugati szel­lem fényét. Nem az akadémiákra és képviselőikre gondolok. Orvos vagyok, aki közönséges emberekkel találkozik, ezért tudom, hogy az egyetemek már fel­hagytak azzal, hogy fényhozóként működjenek. Az emberek már megcsömör­löttek a tudományos szakbarbárságtól és a racionális intellektualizmustól. Az igazságról szeretnének hallani, ami nem beszűkít, hanem továbbvisz, ami nem elhomályosít, hanem megvilágosodást hoz, ami nemhogy lepereg az emberről, mint a víz, hanem a csontja velejéig áthatja. Ez a keresés azonban félő hogy tévútra visz egy névtelen, de meglehetősen nagy tömeget.

Amikor WILHELM teljesítményére és jelentőségére gondolok, mindig ANQUETIL DUPERRON jut eszembe, az a francia férfiú, aki éppen azokban az időkben hozta el Európába az első Upanisádok-fordítást, amikor — majdnem ezernyolcszáz év múltán — megtörtént az a hallatlan esemény, hogy a Déesse Raison5 a Notre Dame-ban letaszította trónjáról a Krisztus-istent. Most, ami­kor Oroszországban messze hallatlanabb események zajlanak, mint az akkori Párizsban, most, amikor itt Európában maga a krisztusi szimbólum olyannyira meggyengült, hogy maguk a buddhisták is úgy érzik, eljött az ideje az európai missziójuknak, WILHELM új fényt hozott Keletről. Ez az a kulturá­lis feladat, amelyre WILHELM ráérzett. Felismerte, hogy szellemi szűkölködé­sünk gyógyulásához mennyi mindent adhat nekünk Napkelet.

A szegényen nem sokat segít, ha némi alamizsnát dugnak a markába, noha azért koldul. Sokkal nagyobb hasznára válna, ha utat mutatnának neki, ha megmondanák, hogy munkájával hogyan szabadíthatná meg magát tartósan a nyomorából. Napjaink szellemi koldusai azonban folyvást és konokul nyúj­togatják Kelet alamizsnájáért tenyerüket, és az így kapott javakat gondolko­dás nélkül felhabzsolják, vak módra páváskodnak vele. Erre a veszélyre nem le­het elégszer figyelmeztetni, s ezt már WILHELM is világosan érezte. A szellemi Európának a puszta szenzáció, az újabb idegcsiklandó kaland nem segít. Amit Kelet adhat nékünk, az a puszta segítség abban a munkában, ami még előt­tünk áll. Mire mennénk az Upanisádok bölcsességével, a kínai jóga élményei­vel, ha saját fundamentumunkat afféle agyon- és túlélt tévedésként odahagy­nánk, és hazátlan kalózként, tolvaj módon idegen partokon telepednénk meg? A napkeleti tanok, mindenekelőtt a Ji Csing bölcsessége semmiféle értelemmel nem bír, ha az ember elzárkózik saját problematikájától, ha patinás elő­ítéletekkel mesterségesen kiigazított életet él, s ha lepel mögé rejti valódi em­bertermészetét, annak minden veszélyes talajrögét és sötétségét. E bölcsesség lámpása csak a sötétségben világol, az európai tudat- és akaratszínház elektro­mos fényszórótüzében nem. A Ji Csing bölcsessége abból a háttérből fénylik elő, amelynek némiképpen sejtjük borzalmait, ha a kínai mészárlásokról, a kí­nai titkos szövetségek sötét hatalmáról vagy a kínai tömegek névtelen sze­génységéről, reménytelen szennyéről és bűnös szenvedélyeiről olvasunk.

Valódi háromdimenziós életet kell élnünk, ha Kína élő bölcsességét akarjuk megtapasztalni. Ehhez azonban az európai bölcsességet kell magunkra alkal­maznunk. Utunk az európai valóságból indul ki, és nem a valóságunktól elámí­tó jógagyakorlatokból. WILHELM fordítói munkáját távolabbi értelemben kell folytatnunk, ha a mester méltó tanítványai akarunk lenni. Ahogy a mester a napkeleti szellem kincseit az európai értelembe átfordította, úgy kell nekünk ezt az értelmet az életünkbe átfordítani. Amint ismeretes, WILHELM a közpon­ti jelentőségű „Tao" kifejezést az értelem6 szóval adta vissza. Ezt az értelmet át­vinni az életbe, vagyis megvalósítani a Taót, ez a tanítvány feladata. Szavakkal és szép tanokkal azonban nem valósul meg a Tao. Tudjuk pontosan, hogy a Tao hogyan keletkezik bennünk és körülöttünk? Talán utánzással? Talán az ész, az értelem szüli? Netán az akarat akrobatikájával hozzuk létre?

Vessünk egy pillantást Keletre: földöntúli és hatalmas sorsuk most van beteljesedőben. Az európai ágyúlövések bezúzták Ázsia kapuit, az európai tu­domány és technika, az európai egyoldalú világiasság és kapzsiság elöntötte Kínát. Politikailag legyőztük Keletet. Tudják, mi történt, amikor Róma po­litikailag leigázta a Közel-Keletet? Kelet szelleme beköltözött Rómába. Mithrász lett a római hadisten, és Elő-Ázsia egy sohasem hallott szegletéből megszületett az új szellemű Róma. Vajon elképzelhetetlen, hogy manapság ilyesmi megtörténjen, és ezenközben mi is ugyanolyan vakok lennénk, mint a művelt rómaiak, akik a Xpiiotoi7 babonáin álmélkodtak? Érdemes észre­venni, hogy a legrégebbi keleti gyarmattartók, Anglia és Hollandia milyen nagy mértékben átitatódott az indiai teozófiával. Tudom, hogy tudattala­nunkban rengeteg keleti szimbólum rejtőzik. Napkelet szelleme valóban itt áll, ante portas.8 Ezért úgy vélem, hogy az értelem megvalósítása, a Tao ke­resése sokkal erőteljesebb mértékben vált kollektív jelenséggé, mint az álta­lában gondolnánk. Hadd említsem például azt, hogy — az idők fontos jelzése­ként — éppen WILHELM és az indológus HAUER kaptak felkérést, hogy tart­sanak előadást a jógáról az idei német pszichoterapeuta-kongresszuson. Érde­mes elgondolkozni, mit jelent az, amikor a gyakorló orvos, akit tevékenysége közvetlenül a szenvedő és ezért fogékony emberekhez köt, keleti gyógyító rendszerekkel találkozik. Kelet szelleme árad be az összes póruson, és eléri Európa legsebesebb területeit. Támadhat ebből veszélyes fertőzés is, de gyó­gyírként is szolgálhat. A nyugati szellem bábeli nyelvzavara már olyan fokú irányvesztést eredményezett, hogy mindenki az egyszerű igazságok, vagy leg­alábbis olyan egyszerű eszmék iránt vágyakozik, amelyek nem a fejhez, hanem a szívhez szólnak, amelyek a kutató szellemnek világosságot, a nyug­talanul áramló érzéseknek pedig békét hoznak. Ahogy a régi Róma tette, azt tesszük magunk is, ismét egzotikus babonákat importálunk abban a remény­ben, hogy közöttük lesz a betegségünket lebíró igazi gyógyszer is.

Az emberi ösztön tudja, hogy a nagy bölcsességek egyszerűek, s ezért a gyen­ge ösztönű ember az olcsó egyszerűsítésekben és laposságokban gyanítja a nagy igazságot, vagy csalatkozása következtében az ellenkező tévedés áldozatául es­vén azt képzeli, hogy ama nagy igazság szükségszerűen homályos és bonyolult. A névtelen tömegben napjainkban gnosztikus mozgalom zajlik, amely pszi­chológiai értelemben pontosan megfelel annak, ami ezerkilencszáz évvel ez­előtt zajlott. Akkor is, most is a nagy Apollonius-hoz hasonló magányos ván­dorok keltek-kelnek útra, és Európa szellemi szálait belefonják Ázsiába vagy akár a távoli Indiába. Egy ehhez hasonló történelmi távolságból szemlélve WILHELM alakját, olyan gnosztikus közvetítő nagyság képét látom, aki az elő-ázsiai kultúrjavakat a hellén szellemmel vegyítve a római birodalom romjaiból új világot teremt. Akkor is, most is a sokféleség, a laposság, az extravagancia, a rossz ízlés és a belső nyugtalanság uralkodott és uralkodik. Akkor is, most is árvízben állt a szellemi kontinens, és csak néhány hegycsúcs emelkedett ki szigetként a nevenincs áradatából. Akkor is, most is mindenki számára nyit­va álltak-állnak a szellem tévútjai, és zsendül a hamis próféták vetése.

Az európai gondolkodás csinnadrattától hangos diszharmóniájában igazi jótétemény a Kína üzenetét hozó WILHELM egyszerű szavát hallgatni. Az em­ber érzi: e beszéd a kínai szellem növényszerű naivitásán iskolázódott, mely által az igényeket nem megfogalmazó mélységtől szólhat; valamit elárul a nagy igazság egyszerűségéről, a mély jelentés szerénységéről, és az aranyló vi­rágok csendes illatát árasztja. Lágyan érkezik, csendes csírát plántál Európa földjébe, és az önkény és felfuvalkodottság összes görcsét kisimítva az élet és az értelem új ígéretét hozza.

WILHELM az európaiak számára szokatlan mérvű alázattal állt az idegen ke­leti kultúra előtt. Nem szegezett vele szembe semmit, előítéletet, mindent job­ban tudást, hanem megnyitotta szívét és értelmét. Hagyta, hogy az megragad­ja, alakítsa, és amikor visszatért Európába, nemcsak szellemében hozta el Nap­kelet hű képét, hanem egész lényében. Ez a mély átalakulás bizonyára nem történhetett meg nagy áldozattétel nélkül, hiszen a mi történelmi előfelté­teleink homlokegyenest mások, mint a keletieké. A nyugati tudat élességének, élénk problematikájának a Kelet egyetemesebb és egykedvűbb lényévé kellett szelídülnie, a Nyugat racionalizmusának és egyoldalú megkülönböztetési igé­nyének bele kellett simulnia Kelet parttalanságába és egyszerűségébe. Ez a változás WILHELM számára nem pusztán az intellektuális nézőpont megvál­toztatását jelentette, hanem személyisége alkotórészeinek jelentős átrendezé­sét is. Az a minden szándékosságtól és erőszakosságtól megszabadított, tiszta Kelet-kép, amelyet tőle kaptunk, soha nem foganhatott volna meg benne, ha nem sikerült volna mindezenközben a benne élő európai embert a háttérbe léptetni. Ha hagyta volna, hogy Kelet és Nyugat könyörtelen keménységgel összecsapjon lelkében, soha nem teljesíthette volna be küldetését, hogy tiszta képet adhasson Kínáról. Az európai ember önfeláldozása elkerülhetetlen és nélkülözhetetlen volt sorsszerű feladatának elvégzéséhez.

WILHELM a legmagasabb értelemben tett eleget küldetésének. Nemcsak hozzáférhetővé tette számunkra Kína halott szellemi kincseit, hanem — mint korábban említettem — magával hozta, és beléplántálta az európai talajba a kínai szellem évezredek óta elevenen maradt szellemi gyökereit. E feladat be­fejezésével érte el küldetése tetőpontját, és — sajnos — egyúttal a végét is. Az enantiodromia, az ellenmozgás a kínaiak által oly világosan látott törvé­nye szerint a végből az ellentét kezdete indul. A jang önmaga csúcspontján átcsap a jinbe, és igenlésből tagadás lesz. Csak élete utolsó éveiben kerültem közel WILHELM-hez, s volt alkalmam megfigyelni, hogy életműve befejezté­vel mint került hozzá egyre közelebb, s mint fenyegette egyre inkább Európa és az európai ember. S ezzel egyidőben támadt benne az az érzés, hogy vala­mi nagy változás, valami nagy fordulat előtt áll, amelynek lényege azonban nem volt számára megragadható. Csak annyiban volt biztos, hogy döntő krí­zissel kell szembenéznie. E lelki fejlődéssel párhuzamosan zajlott a testi beteg­ség. Álmait elöntötték a kínai emlékek, de mindig szomorú és komor képe­ket látott, s ez világosan mutatja a kínai tartalmak negatívvá válását.

Semmit sem lehet mindörökre feláldozni, megváltozott alakban minden visszatér egyszer. És ahol nagy áldozattétel történt, amikor a feláldozott visz­szatér, még egészségesebb és ellenállóbb testet kell találjon, mely képes a nagy fordulat megrázkódtatásait elviselni. Ezért az ilyen mértékű lelki krízis, ha betegségtől elgyötört testet talál, gyakran a halált jelenti. Mert immár az áldozati kés az egykor feláldozott kezében van, és az egykori áldozattevő tar­tozik néki egy halállal.

Mint látták, személyes gondolataimról szóltam, hiszen mi másként is lehe­tett volna WILHELM-ről szólanom, ha elhallgatom, milyennek is tapasztaltam meg őt. WILHELM életműve azért oly nagy kincs számomra, mert sok min­dent megmagyarázott és megerősített, amit — Európa lelki szenvedését eny­hítendő — megcéloztam, megpróbáltam, gondoltam és tettem. Hatalmas él­ményt jelentett nekem, hogy általa tiszta beszéddel hallottam megszólalni, ami az európai tudattalan zűrzavarából felém sejlett. Valóban azt érzem, hogy annyit gazdagodtam általa, hogy talán többet is kaptam, mint bárki más, és ezért semmi gőg nincs bennem, mikor arra gondolok, hogy éppen én lehetek az, aki hálánk és tiszteletünk összes virágját emléke oltárára helyezheti.

C.G. Jung

Forrás: C.G. Jung "A szellem jelensége a művészetben és a tudományban", Scolar, 2003.

További információ Wilhelmről: http://www.schoolofwisdom.com/history/teachers/richard-wilhelm/